Aprósütemény
Egyik lába lelógott az ágyról, ujjhegyei súrolták a padlódeszka rücskeit. Nyála kifolyt, hálóinge hosszú, rózsaszín csíkot hagyott a nyakán, vállai elmacskásodtak.
Felkel, megnyújtózik, háta a falnak nyekken. Magára vesz valamit, mezítláb van, a papucsait nem találja. Az asztalon váza, benne összeaszott sárga virág, mellette valami kis zöld rohad. A fény a függönyön át telepettyezi a szőnyeget.
Napsugarak szurkálják össze a testét, de nem bosszankodik, tojást süt, leül. A teáskannából felszálló szegényes gőz szétterjed a szobában, bebújik a körme alá, hallójáratába, ráncaiba, szemgödrébe. A huzat hirtelen kivágja az ablakot, összerezzen, aprókat tüsszent. Neszez.
Az utcán kiabálnak, biztosan az árus, rohan, szuszog a lépcsőházban. Mikor visszaér, megáll az ajtóban, kezében hálós szatyor. Meglátja az egyik papucsot, felhúzza, és egy desszertes villával belekotor a kimeredt rántottába.
A párkányra könyököl, nézi a várost. Nem figyel, csak néz. A látóhatár egy hatalmas szürkés- kékes-fehéres tömeg. Ebédre híg levest eszik, később kenyeret süt. Hallgatja a ház hangjait. Rá akar gyújtani, de nincs itthon dohány. Belenyugszik.
Most megint a széken ül. Homloka üresen kong, feje hátrahanyatlik, szemei kifordulnak önmagukból. Elalszik. Összemosódnak a mindenek a semmikkel ebben a percben. Lemegy a nap.