Háló

Megtekintve: 22 alkalommal

Csak egy ember…

A villamos is álmos volt, mint az a három utas, akik a végállomásra igyekeztek, vagyis a villamos igyekezett volna, ha nem álmos éppen.
Micsoda egy bolond gondolat – mondta ki hangosan a szavakat, míg az ablak előtt állva az utcát figyelte. Már besötétedett, és kevesebben lépegettek a kopott macskaköveken.
Hamar besötétedik – lehelte a széken pihenő kabátjának.
Már tudtad, a sarki lámpa alig várja, hogy világot adjon. És az a vén pad, egész nap gyűjti a meleget, ne fázzon a férfi, ha pihenni tér hozzá. Persze, most nem sokat tud gyűjteni, mínusz öt fokban ez lehetetlen. A férfi talán nem tudja, mert minden este pontosan öt órakor eljön hozzá, és marad vele reggelig. Aztán elmegy valahová, egészen délig távol van, aztán újra megjelenik, kezében néhány újsággal. Leül, majd hangosan felolvassa neki a híreket. Néha sír, olyankor a vén pad hangosan nyikorog. Van, hogy nevetnek együtt, de gyakran csak hallgatnak órákon át a sok gonosz hír hallatán.

A falióra épp elütötte az ötöt, a férfi megérkezett. Lehajtott fejjel, görnyedt vállal állt meg a pad előtt. Ilyen még nem történt – mondta a függönynek, majd kicsit félrehúzta, hogy jobban kilásson.
Jól megnézte. Kabátja majd a térdéig ért, szakadt és vékonyka volt, de tiszta. Nem látta, de érezte a mosópor illatát. Nem tudta hogyan, hisz az ablak zárva volt.
Nadrágja sem az idén készülhetett, térdén nagy foltok éktelenkedtek, majdnem olyan színűek, mint az agyontaposott bakancs. A sapka, inkább csak emlékeztetett arra, hogy egyszer az volt, mára már nemcsak a színe, de formája is elveszett és olyan sután-bután ült a fején. Ujjatlan kesztyűt viselt. Minek, hisz nem véd a fagy ellen – feketét vagy sötétkéket, de mindegy is.

A villamos hangosan csengetett, aztán elindult. A három utas kinézett az ablakon – szinte egyszerre – aztán csak ültek némán, várva, hogy végre megérkezzenek.
Lehet, beszélgetnek – gondolta –, míg a távolba nézett, majd homlokát az üvegnek vetve az embert figyelte.
Szerinte nem volt kíváncsi, mégis naponta az ablak elé állt, és nézte az embereket, átbámult a túloldalra, ahol egy kirakatban gyönyörű ruhákba öltöztetett babák mutogatták magukat. Az egyik néha megmozdult – tán csak képzelte –, és odaintegetett neki. Egyszer még rá is mosolygott, akkor fehér ruhában volt, fején egy kék kalappal, a cipője is ugyanolyan színű volt. Elhatározta, vesz magának egy pont olyat. Aztán nem vett, még nem tudta a feketét levenni.

Az órára nézett, meglepődött azon, hogy még csak húsz perc telt el azóta, hogy a férfit figyeli.

Odakint már szürkébe öltöztek a házak, csak az ablakok szemében ragyogott némi fény. A fűszeres éppen most zárta kulcsra az üzlet ajtaját, majd visszalépett, hogy megnézze, valóban ráfordította a kulcsot. Megnyugodott, felhajtotta kabátja gallérját, majd mikor észrevette, nincs fején kalapja, visszafordult, aztán csak legyintett és elindult haza.
A tizennégyből fiatal fiú sietett elő. Először jobbra, majd balra fordította fejét – látszott rajta az izgalom, valakit várt –, aztán elindult a túloldalra, majd megállt a sötétbe veszett kapubejáróban. Zsebéből cigarettát vett elő, rágyújtott, és mohón leszívta az első slukkot, aztán csak álldogált, néha egy füstkarikát küldött az ég felé. Eltaposta a félig égett cigit, majd visszasietett a házba. Talán nem akarta, hogy tudják: dohányzik.

A férfi a padon ült, előrehajolva figyelte a járókelőket. Cipője orrával a hóba rajzolt, aztán elnézett a villamosmegálló felé, majd újabb figurát rajzolt a hóba. Sokáig ült moccanatlan, ujjait imára kulcsolta – tán, imát is mormolt –, majd felállt, és elindult, de azonnal vissza is fordult, mint aki nem tudja, hová és merre menjen. Visszaült a kihűlt padra, kabátját szorosabbra fogta magán, sapkáját mélyen a szemébe húzta. Zsebéből előhalászott egy fél kiflit, lassan ette, még mindig a megállót fürkészte tekintete.

Még mindig az ablak előtt állt és a férfit figyelte. Már majdnem maga előtt is szégyellte ezt a leskelődést, de nem tudta abbahagyni. Sok éve már, hogy egyedül él ebben a takaros kis lakásban. Albérlőt nem mer fogadni, fél, hogy becsapják, vagy kirabolják, inkább marad maga – mondogatja a szomszédnak.
Persze férjhez is mehetett volna, a szomszéd jó ember, dolgos is, meg udvarias, és nem is jár el sehova, de nem tudta feledni sokévnyi bánatát. Az ura gyakran megütötte, zavarta is messze, aztán, mikor beteg lett, ápolta három évig. Harminc év meg három, az háromszáz pofon, szitok és átok. Főleg az utolsó évben. Beteg és tehetetlen, mondogatta magának, hogy kibírja. Aztán kibírta. Akkor örült, hogy nem szült, ma már fáj nagyon. Mit tehet, így adta a sors.

A férfi eltűnt a padról. Addig emésztette magát a volttal, hogy nem látta, mikor ment el. Sajnálta, de nem hívhatta be magához, mégiscsak egy idegen. Ellépett az ablaktól. Hátát a falnak vetve nézett szét a szobában, egy pillanatra úgy tűnt, nem otthon van. Most minden olyan idegen lett, olyan sivár és színtelen, mint az élete. Nem volt kedve a vacsorához. Lezuhanyozott, bekapcsolta a televíziót, majd lehalkította, és egy könyvet vett a kezébe.
Sokáig aludt, már egészen világos volt, mikor hangos kiabálásra ébredt. Az ablakhoz sietett. A villamost körülállták az emberek, nem látta mi történt. Mentő érkezett. Valakit elvittek, mások felszálltak a villamosra, munkába indultak.
Ötkor az ablak előtt állt. A férfi már nem jön – mondta csak úgy magának –, nem szokott ennyit késni.

Az újságban olvasta a hírt. Itt és itt, ekkor és ekkor, a villamos elé feküdt egy férfi. Nem ismerték a környéken, csak arra emlékeztek, hogy kabátja majd a térdéig ért, szakadt és vékonyka volt, de tiszta. Nem látták, de érezték a mosópor illatát, ha elmentek mellette.

Vélemény, hozzászólás?