Háló

Megtekintve: 35 alkalommal

A tenger felé

Márkus Norbert vak jazz zenész témájára


Amikor gyakorolom az eltűnést,
hidegen kavarog utánam a lég.
Nagy ívű kört kerít mögém a ciklikus idő,
akár kétezer kilométeren át,
akár egyik szobától a másikig.
A tér friss, hideg mélyén a zarándoklat
képét, helyét összerakja az elme,
mint szerkezetet részről-részre.
Működik. Hív.

Az országúti hosszúfény kőlegyeket
szivattyúzott elém a szélvédőre,
időbe vésett házak vezettek,
köveik melegek, mint a hús,
aztán begyűjtöttem az alagutakat,
a trágárságokkal teleírt falakat,
magukhoz rántottak, mert nincs senkim.

Túl sokan laknak szakadékban,
s mindegyik otthonban hasonló dráma él.
Az út szélére félre állított istenek sora,
lábuknál sárral feltöltött virágok rezegnek,
nehéz fejű őszirózsák.
Meleg esőt vagy nedves levegőt lélegeztem-e be,
ki tudja, de  ha felkel a Nap, itt minden elég.

Lakásokban élők alakulnak hullává,
rossz alvók bámulják a szálkás gerendákat,
hajszolt katonák szunnyadnak bűzös bakancsban,
s ott a négy közveszélyes lovas támadásra kész!
Hiába reszel egy korai kabóca  a fasorban,
ott az is csak átmeneti út, a Most és Mindörökké
átmeneti idő. A Nap is, az Ember is bukó és kelő.
A végső eltűnés helye érdekel még.

Akkor megláttam!
A magát létregyűrő tenger!
Lomha hullámok holdfényt hordtak a partra éppen.

Vélemény, hozzászólás?