Tenyeredbe…
Roppant csontok
inak, indák kusza szövevénye,
sejtek bonyolult halmaza csupán mezítelen testem,
oly sebezhető… fájjon, hogyha fáj!
De idebent: lét, s halál, rejtélye zárt.
Érinthetted.
Akár tenyeredben is elférne lelkem,
kitártam, lásd
miként éget, hajszol a muszáj!
Ledobtam minden vértet ,
lángot, jeget, mi védett,
s miként a fa, ha a szél süvölt, az utolsó levelet,
mely holt ágba kapaszkodván magában remeg.
Levetkezetten álltam előtted.
Tiszta lélekkel, emelt fővel.
Fújhatott rettentő szél,
nem dermedt a hang, dallam, énem
izzó lávaként égett,
hegekkel teli bőröm perzselte,
vénámon kicsorbult igaztalan penge,
s minden mi álnok.
Valahol, iszonyú génjeimben vagyok konok,
fél évszázadnyi vad életösztön
tán lassanként felemészt. De nem!,
Mindegyre ösztökél: Még! Még!
Az elmondhatatlant, mit csakis én tudhatok,
hát el kell mondanom.
Kiáltanom kell, folyó visszhangjának,
szólnom kell, hallgató erdőnek,
suttognom kell, lapuló állatnak,
beszélnem kell, zsenge fűszálnak…
embernek, s talán az Istennek magának.
De törzsem megreccsent, inam, ágam
mostan tűzzel véd, jéggel eltakart,
a szó fülsüketítő, csendjébe zárt hang.
Immár feszes rend van.
Sínekre dől, megadóan
a vasárnap.