Háló

Megtekintve: 17 alkalommal

Tenyeredbe…

Roppant csontok

                                    inak,  indák  kusza szövevénye,

                           sejtek bonyolult halmaza csupán mezítelen testem,

                                    oly sebezhető… fájjon, hogyha  fáj!

                                De  idebent: lét, s halál, rejtélye zárt.   

                                               Érinthetted.

                                 Akár tenyeredben is elférne lelkem,

                                             kitártam, lásd

                                    miként éget, hajszol a muszáj!

                                        Ledobtam minden vértet ,

                                         lángot, jeget, mi védett,

                         s  miként a  fa, ha a szél süvölt, az utolsó  levelet,

                           mely holt ágba kapaszkodván magában remeg.

                                      Levetkezetten álltam előtted.

                                      Tiszta lélekkel, emelt  fővel.

                                         Fújhatott rettentő szél,

                               nem  dermedt a hang, dallam, énem

                                        izzó lávaként  égett,

                                   hegekkel teli bőröm  perzselte,

                               vénámon kicsorbult igaztalan  penge,

                                        s minden mi  álnok.

                       Valahol,  iszonyú génjeimben  vagyok konok,

                                  fél évszázadnyi vad életösztön

                                   tán  lassanként  felemészt. De nem!,

                                 Mindegyre ösztökél: Még! Még!

                       Az elmondhatatlant, mit csakis én tudhatok,

                                      hát  el kell mondanom.

                            Kiáltanom kell, folyó visszhangjának,

                                 szólnom kell,  hallgató erdőnek,

                                suttognom kell,  lapuló állatnak,

                               beszélnem kell, zsenge  fűszálnak…

                            embernek, s talán az Istennek magának.

                              De törzsem megreccsent, inam, ágam

                               mostan tűzzel véd, jéggel eltakart,

                            a szó fülsüketítő, csendjébe zárt  hang.

                                      Immár feszes rend  van.

                               Sínekre dől, megadóan

                                                              a vasárnap.

Vélemény, hozzászólás?