Háló

Megtekintve: 20 alkalommal

Kristályomhoz, szabadon

Ideje nagytakarítást tartanom.
Képzeletbeli polcom felé fordulok –
látszólag hatalmas káosz,
mégis rendben áll minden hasznos
és minden haszontalan –
szemmagasságban sorakoznak
a tévedések,
már rég
meg kellett volna szabadulnom tőlük,
ám a szokás hatalma
erősebbnek bizonyult nálam –
mostanáig.
Van itt minden –
átverés,
tudatmódosító hazug ígéret,
cselszövés,
megaláztatás,
hamiskártyás szellemek,
gyűrött papírlapok,
megkezdett versek, novellák –
tűzre dobom őket,
a szavak jóval többre érdemesek.
Csak igazat szólhatok,
minden más bűn, és az élet megfizet.
Mindenkinek.
Mondhatnám, hogy inkább a halál,
de még élni vágyom,
nem állok szóba vele gondolatban sem –
számára megközelíthetetlen vagyok.
Pattog a tűz,
a középső polc már üres.
Az alsóra száműzöm,
amiért majd valamikor le kell hajolnom,
 ám nem most teszem, inkább felfelé nézek –
nem, nem az égre,
nem oda tettelek,
csak a legmagasabb polcra,
eddig nem érhettem fel hozzád –
régen kerültél oda, s biztos helyed volt,
biztonságos,
még önmagamtól is óvtalak –
nem érintettelek,
pedig
egyre gyakrabban éreztem késztetést,
hogy lesimítsam a rád rakódott port,
melyet az idő
és a gonosz világ hintettek fényedre,
de féltem hozzád érni,
nehogy összetörj,
csak szavakkal simogattalak
(alig merem felemelni a fejem,
hogy rád nevessek).
Hozom a létrát,
felkapaszkodom hozzád,
csillogóvá tisztítalak ujjaimmal,
most hús-vér emberré leszel.
Belekortyolok a sörödbe,
elszívunk egy cigit,
füstkarikákban száll
gondolat gondolathoz,
vállunk összesimul,
gondtalanul lógázzuk lábunk,
mosolyunk találkozik.
Arcom ezüst hajadba fúrom –
illik hozzád az ezüst.

Megérkeztem.

Vélemény, hozzászólás?