Kéklő napok
Ünneplőbe öltözött az ég,
fenn a kék messzeség kacér haját
lágyan fésülte a szél.
Úgy vártam rád akkor…
fénytelen éjjelen, osonó hajnalon,
akár a hontalanra a vetett ágy
hűvöse megfáradt alkonyon.
Katlan testemben piruló vér
részegen dobolt,
borzongó álom szomja,
ezer szó simított téged, várta
rejtett utakon, kezem, szemem,
szám, vágyam…te voltál asszonyom!
Bohó árnyak lobogtak a falon,
kicsiny sugár táncolt át néked az ablakon,
s remegve megpihent
harangvirág ruhátlan testeden.
S a nyár…, füvek, fák ölelték lényed melegét,
köröttük mennyi kék…mennyi kék.
Most bársonyos bogár dong
lombok közt valahol,
kezed markom melegében
akár suttogó virág, s hiába
szőtte át fonalával fehér inged az idő,
ma is úgy hallgatom
lépted neszét, kéklő napokon.