Háló

Megtekintve: 64 alkalommal

Vor die Theater *

Tudja, kedves, minket egy naiv Isten teremtett. (Szemhéja, mint a ragadós porban nyüzsgő piacokon vett kék, hamisszatén lepedő, tekintete napfényt ért negatív.)

– Kezdetben örültem a fekete padló felől a bokám körül gomolygó narancsszínű füstnek. Majd minden nappal egyre csak zsugorodtam, míg mára már teljesen beterít. Fullasztó idefent. Pedig egyszer mondta nekem egy kedves, öreg hegymászó, hogy a csúcsokon, kislány, bizony ritkásabb a levegő! Száz sorsot akartam, egyet sem éltem tisztességgel. Kezdés előtt minden este kikukucskáltam az olcsó hajlakktól ragadó, amatőr frizurákra meg ünneplő ruhákra, és hálát adtam, hogy sohasem kell közöttük lennem. Pedig hogy cserélnék azóta velük! Ki tudta akkor, hogy milyen mellőzött lesz az én történetem? Ki tudta, hogy a dunsztolás, a csak születésnapokra kapott, szegényes csokrokat, meg a kifáradt haragvást írják meg? Pedig így igaz. Őket írják. Felém kerekedett valamennyi. A randevújukká tettek, a nosztalgiájukká, Szombati kis kikapcsolódássá. Királynő vagyok, de előszörre is csak másolat, reprodukció.

Kálmán, csak a szeme sarkából figyelte az asszonyt. Ha nem tudta volna, hogy ő az abból a naptárból, soha nem jött volna rá. Ha nem is értette teljesen, hogy miről beszél, de azért megsejtett valamit belőle. Olyan mély és egyszerre világos érzése volt, mint mikor tizenévesen egyik alkalommal, már a Tanár úr magyarázata előtt megértett egy Petőfi-verset. Akkor aztán sokáig úgy hitte, hogy a világon mindent ért. Hosszú ideig tartott, mire kiábrándult. Beletelt vagy tíz tanórán át tartó, értetlen görnyedésbe. Akkor aztán a befőttesüvegről, amiben a spórolt pénzét tartotta, leszakította az „EMCIPLOKÉDIÁRA” feliratot, és újra azt ragasztotta rá: „BŐRFOCI”. De titkon azóta is hitt mindentudásában,  és csak arra várt, hogy újra előtörjön belőle. Most tehát csak a megfelelő szavakat kereste:

-Művésznő! (Ezt a magasztos megszólítást onnan ismerte, hogy egyszer elaludt a televízió előtt, és arra ébredt, hogy nagy koppanással kiesett a kezéből a távirányító. Éppen egy riportműsort adtak, ott szólítottak így egy vén opera énekesnőt, hát kitalálta, hogy így kell ezekkel.) A hatvan nap, az sajnos mindenkinek hatvan nap – mondta. – Aztán most már amúgy is hetvennyolcnál járunk. Egy kicsit így is engedtek, de tudja, nem kivételezhetünk. Még a tulajdon unokatestvéremhez is engem küldtek, gondolhatja! Csak hát azért sajnálom, hogy délutánra értem ide. Sokan voltak ma.

– Ugyan, ne szabadkozzon! Megkaptam a felszólításokat. Számítottam rá.

– De hamar sötétedik.

– Tudom. Már négy óra után.

– Igen.

Hallgattak. De Kálmán érezte, hogy mondania kell valamit. Keserves két perc volt, mire kitalálta, mit.

– Gyertyája van? Mer’ ha nincsen, van az autóban néhány.

– Van – elmosolyodott az ismeretlen törődéstől.

Kálmán most először ismert rá valóban a nőre a naptárból, mert ott is így mosolygott, csak akkoriban még fiatal volt. Azon gondolkodott, hogy vajon ő is ilyen csúnyán öregszik-e majd. Aztán elszégyellte magát a kimondatlan faragatlanságtól. Az jutott eszébe, hogy az anyja azt a naptárat a konyhában a munkalap fölé akasztotta, hogy főzés közben bizsergethesse a gondolat, hogy egy nő nem csak háziasszonynak való. Mintha ettől őt magát is kiszippantotta volna valami az ócska panellakásból. Nagyon vigyázott rá. Végül is egy egész heti rumos szilvabefőttről, meg a havi egy szabad estéjéről kellett lemondania, mire kialkudta az uránál, hogy megvehesse, annyira megtetszett neki. Aztán hiába teltek a hónapok, nem lapozott túl rajta. Náluk attól fogva mindig február maradt.

Aztán egyszer – az anyja sokszori intése ellenére – csak „belezabált” a lábosba, ami mint mindig, most is ott állt a pulton, és felcsapta szafttal a képet.  Igyekezett gyorsan letörölni, de a fényes papír foltokban felázott, és a dörzsölésre egyik helyen kifehéredett, máshol meg kiszakadt. Nagyon megijedt, hát nem ment le aznap a telepre focizni, hanem megcsinálta a leckét. Rosszul döntött, mert aztán végül pont ez lett gyanús.  Most félve szólalt meg:

– Aláírná?

– Már mindent aláírtam. Odakészítettem a táskája mellé.

– Ja, nem azt. Vagyis azt, csak hát az anyámnak… Aláírna az anyámnak? Nagy rajongója.

– Aláírt neki, aztán elváltak.

*

Kálmán egészen fellelkesült. Olyan boldogan vitte az aláírást, hogy már az ajtón is kilépett, mire eszébe jutott, hogy az anyja már nem is él. Nem nyilallott már a bordái alá, hiszen évekkel ezelőtt történt, csak hát már úgy eltervezte a kiengesztelést. Már előre érezte a kémények fojtogató füstjét meg a dermedt pázsit szagát, mert szentül hitte, hogy kiengedheti magát végre  örökös szobafogságból. De az örökké, az örökké, és ha már így alakult, nem tehetett mást: a kesztyűtartóba tette a papírt a gyertyák mellé.

**

Kioldotta selyemkimonóját, mert már egészen kimelegedett. Vagy fél órája kutakodott már, de feladta. Utolsó reménye volt a varrógép fiókja. Úgy emlékezett, hogy még tavaly bedobott oda néhány, halottak napjáról megmaradt mécsest, de egy darabot sem talált sehol. Haragudott magára, amiért nem gondolt ilyesmire. De ha egyszer sohasem volt még a való életben? Úgy érezte, hogy egy rettenetes vidéki faluban kell játszania, ahol még kellékest sem fizetnek. Beesteledett, az utcai lámpákat már felkapcsolták, ő meg arra gondolt: „Végül is mégiscsak drámai fordulat, hogy nekem kétszer is megadatik majd a teljes sötétség.”

Hát csak ült ott és sírt. Jó nagy, mamlasz könnyeket ejtett, és várta a függönyt. Várta, hogy végre legördítse valaki.

* “Színházak elé”

Vélemény, hozzászólás?