Kedd (mindegy már)
Nagyot csattan, ahogy a huzat bevágja az esőfoltos ablakot. Levegő van elég. Ami fogy, egyre gyorsabban fogy, az az idő…
Az időre sincs már semmi szükség. Megtörtént minden, ami megtörténhetett. Az összes mosolyogva végig rettegett zuhanás. A kőporos falakról cseppfolyós mintákban gördülő ébredések. A titokban tartott és az újra vitorlára tűzött mozdulatok. A két szívdobbanás között prédára leső szerelmek, a szem mögött hintázó ember és a csontokban ugrásra készen térdeplő állat. A jóllakott morzsák és a korgó gyomorral szédelgő hidegtálak.
Voltak benne fák és volt benne fű. Hegyekről a városba kúszó hajnalok, hóba pöckölt csikkek szisszenései. Jó néhány összekavart izé. Persze nem titok, volt benne néhány üveg rose. Az a kurva kéj. Az udvarias mosollyal felszolgált keserű kávék mellett újra átélt gyönyör.
Kicsapongott és a sarokba hajított, persze ott ült a vállunkon mindig. Nem volt fekete, inkább kicsit kékes, talán valódi hús. Sosem károgott, sőt! Hangosan nevetett akkor is, mikor minden más némán rettegett. Énekelt biztatva az altatógázból kimászni próbáló öntudatot. Ő volt az: az életünk.
Most olyan nyúzott atmosphere hangulat van ( https://youtu.be/81LpJPXo_qs ). Ha elmész, csukd be azt az átkozott ablakot. A nyitva hagyott ajtó már senkit sem fog érdekelni..
N.
2020.07.21.