Háló

Megtekintve: 18 alkalommal

Utolsó októberünk

Október lépkedett a kertben.
Óvatos, finom mozdulatokkal öltöztette aranyvörösbe a fáradt délutánt.
Édes, fűszeres szőlő illatát hozta a szél.
Az almafák meghajlott ágain csimpaszkodva hintáztak a túlérett almák.
Néhányan megunva a játékot, földre pottyanva egészen a szőlőtőkékig gurultak.
Megbújva a száraz falevelek között, arra várva, hogy megkeressék őket.
Mennyire szeretted azt a kertet.
Úgy tudtál mesélni róla, mintha álmaid, vágyaid keltek volna életre minden egyes termőre fordult fában.
De azon a délutánon csak álltunk ott csendben, egyikünk sem mozdult.
Mindketten tudtuk jól, hogy semmi nem lehet többé ugyanolyan, mint azelőtt.
Egyre erőteljesebben és hangosabban tört felszínre a hetek óta elfojtott kétségbeesés.
Csak ölelni akartalak, s szeretni mindennél jobban.
Szerettem volna azt mondani: ne félj, itt vagyok veled, hogy minden rendben lesz, de nem jött ki hang a torkomon.
Másnap ismét indultunk vissza.
Sosem szerettünk búcsúzkodni, de évek óta először történt, hogy nem kísértél ki az autóig.
Az ablak mögött álltál, tekinteted a távolba révedt.
Látszott rajtad, hogy gondolataid messze járnak.
Az ujjaimmal szívet formálva szótagolva mondtam, hogy szeretlek.
Mosolyogva integettem, miközben próbáltam a torkomban lévő gombóctól megszabadulni.
Te csak egyszer intettél, majd a szemed sarkához érve elfordultál és eltűntél a függöny mögött.
Hosszú órákon át róttuk a kilométereket.
A gombóc meg csak egyre nőtt, még több helyet követelve magának, szinte szétfeszítve az egész mellkasomat.
Október lépked a város szürke utcáin.
Azt beszélik, édes, fűszeres, szőlő illatú a szél,
de én nem érzek mást, csak a fehér rózsák fenyővel kevert illatát és a hóval átitatott nedves föld szagát.

Vélemény, hozzászólás?