Háló

Kategória: Alkotóterem
Megtekintve: 19 alkalommal

Next – a holnap a múlté

– A macska rúgja meg! – Ezt morogtam magam elé. Vagyis…
– Nem. Nem pont így volt, de mivel felettébb disztingvált, azaz kifinomult vagyok, így kénytelen voltam némiképp árnyalni az írásbeli megjelenítésen, nehogy kitiltsanak az úri fórumokról ezen történet miatt.
Szóval a tényállás az, hogy az otthonunk tele van – khmm – szerelmi románcot akadályozó tényezőkkel. 9, 7, 5, 3 és 2 évesek. Így aztán légyottjaink megszervezése az elmúlt időkben édes asszonyommal több soron kudarcba fúlt. Arra tekintettel ugyanis, hogy ennyi kölökkel képtelenség elboldogulni, még egy alig huszas bébiszitterünk is van. Igazán – hogyismondjam: libidóromboló jelenség, leginkább egy gurulni is képes barbamamára hasonlít – ha csak ránézek leesik az ingerenciám a tizedére – de nem is ez a legnagyobb gond… hanem, hogy nem veszi a jeleket. Nem érti, ha finoman tudatjuk vele, hogy épp kettesben lennénk életem szexi párjával. Így aztán ott tartok, mint a nyugdíjasotthonos vicc főszereplői.
Ja, hogy melyik vicc? Mikor a kilencven pluszos papák arról beszélgetnek, hogy mi a legeslegjobb dolog az életben. Aszondja az egyik: a kürtöskalács. A többiek bólogatnak. Ja, ja – hümmögnek. Aztán a másik aszondja: szerintem a karácsony. A fa illata, a csillagszóró, az ajándékok… Bólogatnak. – Igen, igen, az tényleg sokkal jobb. Aszondja a harmadik: a szeretkezés! Nagyon durván bólogatnak. Még a szájukat is megnyalják hozzá. Egyszer csak azt mondja a második: mégiscsak a karácsony a legjobb – az gyakrabban van.
Sz’al ilyesmi van nálunk is.
De ma – nyolc hónapnyi deus ex machina – meg ilyesmi után minden nagyon jól indult, mert az összes kölköt megmenedzseltük óvoda-nagymama-iskolai kirándulás és egyéb ilyenek összehangolásával, és még a barbamamának is délelőttre volt időpontja a Marcsihoz a körmöshöz, körmösre, körmösért – ha valamelyik jó, ossza be magának mindenki. Nekem mindegy! Tényleg! Komolyan.

Megengedtem a vizet a fürdőkádba, és miközben belelöttyintettem egy fél liter csodafínom illatú habfürdőt, megnyújtottam vagy hetven gyertyát. Kiléptem a nappaliba és bezártam magam mögött a fürdőszoba ajtaját. Ránéztem az órámra. 9:54, azaz hat perc még és kettecskén leszünk – gondoltam és csuklani kezdtem. Már eléggé kivagyok. – állapítottam meg magamban – midőn épp az édes asszony csípőjén legeltettem a tekintetem, és a „fókuszáltság”om miatt nem is hallottam, hogy valami csörög.

A bébiszittyó telója volt. Nem nagyon fogtam mi van, mert ugye mással voltam elfoglalva. Azt vettem csak észre, hogy barbamama leveszi a cipőt és elkezd öltözni visszafelé.

– Mi a f…? – suttogtam az asszonynak. – A körmös balesetet szenvedett. – csücsörítette nőm és nekiállt leszedni a tízcentis műszempilláit. Meglehetősen le volt törve. Utoljára akkor láttam ilyen kifejezést az arcán, amikor a Leonardo Di Caprio ellebegett a tengerfenék irányába. Átöleltem. – Majd legközelebb… – kezdte.



Ekkor hallottam meg a mentőautó hangját.

Belül, önmagam legmélyén: „Emlékszel? Utolsó beszélgetésünket egy száguldó mentőautó szirénája szakította félbe”.

Úgy láttam azonban, hogy nem csak én hallom a mentőautót, hanem ő is. Az utca felé néztünk. Elengedtem és futni kezdtem kifelé.



Valóban mentő volt. Pár házzal odébb parkolt, ahol két kocsi állt fura szögben egymásnak feszülve. Az egyik a körmös lány autója, a másik egy böhöm nagy Mercedes. Persze megijedtem először, de igen hamar kiderült, hogy semmi komoly. A böhöm merci böhöm tulaja három fogát tartja ugyan a tenyerében, de amúgy jól van. Viszont a körmös lánynak kificamodott a kisujja, a mercis csávó nőjének meg kitörtek a körmei. Nem, dehogy viccelek. A Marcsi könnyek közt mondta a másiknak – ha jó dereng az Julcsi volt – hogy nem tud segíteni – és mutatta a kisujját, ami csak lilult és lilult. Elég hamar kiderült, hogy a galibát az okozta: a hülye Mercis csávó felvette e telefont.



Ha nem vette volna fel! – ugrott be… akkor a pillangó szárnyai nem csaptak volna össze, nem lett volna baleset, a babiszitter elindult volna Marcsihoz és akkor az édes meg én… lett volna L’amour toujours vagy entyempentyem vagy ungabunga vagy mindegyik.

Az a szó, hogy „ideges” lettem: nem igazán fejezi ki az állapotomat. Talán emiatt volt, hogy pár perc múlva azt vettem észre: sétálok az utcán, és egy ismeretlen személy tulajdonát képező telefon híváslistáját szuggerálom.



„Nagyikám”. – ő volt az utolsó hívó. Ekkor egy kéz nyúlt át a vállam felett és a kéz tulajdonosa üvöltött a fülembe valami olyasmit, hogy adjam neki vissza a telefonját. Egy válldobás valamint két és fél fülcimpatekergetés után elmondta, hogy „nagyikám” a Nefelejcs utca huszonkettőben lakik, ami egy kék ház (mondjuk ott milyen más lehetne) és nagyon sajnálja a balesetet. Elengedtem, de a telóját nem kapta vissza. Bizonyíték.

Nem haragszom rá. Eldöntöttem, hogy a nyugger a hibás és most odamegyek, aztán úgy megmondom neki a magamét, hogy leesnek a szentképek a falról. – füstölögtem.



A Nefelejcs utca 22 csöngője jó volt. Már nyomtam egy ideje, mint állat, amikor megjelent egy nőnemű, icipici fürdőruhás valaki az ajtóban. Elég hamar megállapítottam, hogy nem lehet valódi nagymama. Nem volt nagy füle, nem volt nagy szeme, nem volt nagy orra, így nem lehetett a farkas sem. Ezt elég okosan megállapítottam, de sajnos hangosan is, így tehát hallotta és kérdőre vont szemöldökkel nézett. – Valami baj van? – kérdezte, de nehezen tudtam válaszolni. Ahhoz egész egyszerűen túlontúl szexi volt és túl kevés ruha volt rajta. Túl jó illata volt és túl vizes is volt az icipici ruhácska. Meg fázott is, ez eléggé kifejeződött a melltartón keresztül. Tekintete a telefonra tévedt. Felismerte, hogy az „unokájáé” és tétovázásomat kihasználva kivette a kezemből. Egy ideig nézte a híváslistát. Elmorzsolt egy könnycseppet a szeme sarkában, aztán azt sziszegte: Bosszú! Elkapta a csuklómat és ellentmondást nem tűrőn bevonszolt a kék házba, be az ajtón, át a nappalin aztán pedig be a hálóba…



Az egyetlen szerencsém, hogy kaméleon és varázsló vagyok. Elég csak megnéznem egy filmet és a következő napon – de csak aznap – bármit meg tudok tenni, amit a főhős. Ikaroszról még nem láttam filmet, így aztán repülni lehet, hogy nem tudok, de tegnap láttam ezt a címbéli filmet Nicolas Cage-től.



Így aztán ismét 9:54 van.

Elindulok kifelé, magamhoz veszem a kocsikulcsomat az ujjammal és mutatom a bébiszitternek, hogy kövessen. A kocsikulcsot a kezébe adom. Néz, nem annyira okosan. Megvárjuk, amíg a mentő beparkol és vizsgálgatni kezdi a Merci sofőrjét. Nem figyel ide, így elveszem a telóját és a tárcájából némi pénzt. A pénzt odaadom barbamamának, és hozzáteszem: a soron kívüli időpontra, mert a szomszéd faluban is van körmös.



A telóról kiválasztok néhány fotót és átküldöm a „nagyikámnak”. Laza mozdulattal beledobom egy szemeteskukába. Csak pár lépés haza.

Valamely ismeretlen okból megint eszembe jut a vicc a nyugdíjasotthonról… Nagyon remélem, hogy nem a kürtöskalács a legjobb.

Vélemény, hozzászólás?