Háló

Megtekintve: 21 alkalommal

Ősz

A mogorva idő nem kérdezte meg Nikát. Egyszerűen csak átlökte a kacér nyárból a dohos bokrok alji szeleket felnyergelő, vörösesbarna erdőkön át nyargaló őszbe. Igazából nem is volt itt semmi nyergelés-nyargalás. egyszerűen csak lassabbá váltak a dolgok. Élesebbé a körvonalak, viszont homályosabbá maguk az alakok.


Kihűlő teák méretes bögrékben álltak az ablakpárkányokon, hol fahéjjal, hol mézzel és nézték az egyre szürkülő várost. A várost, ami a kinyitó bárok és bezárt üzletek között öltött magára némi vigasztaló lámpafényt és kevés nem túl hivalkodó neont. 


Túl a városon hegyek lehelték párába az erdőket. Lopakodó koboldok kerülgették a tisztásokat, ahol szarvasbikák bőgtek az összeterelt, lehajtott fejjel álldogáló tehenekért vívott párharcok szüneteiben és a jogért a párzásért.
Aztán a folyó. A folyó, ami szürkén és laposan, szinte hangtalanul rágta a rakpartok köveit, jól elrejtve a nyár suttogó vallomásait, tenyereken tenyér érintését és azt az illatot, ami húsz celsius fok alatt nem érezhető egyetlen városi éjszakában sem.


De térjünk vissza Nikához. Hirtelen tűntek el az általam igen gyűlölt hatalmas szekrényben a nyári cipők. A kacér szoknyák is sorban vesztek el az enyhe levendula illatú szakadékban utat engedve dupla nyakú, vastag garbóknak, talán két embernek is elég, térd alá érő óriás pulóvereknek, testhez simuló, gyapjú kardigánoknak és azoknak a modern thermo meg nem mondom miknek.
Elveszett mind a selyem, a kibontott haj csábító hullámait felváltották a szigorú copfok, a roppant nőies, de mégis fegyelmezett kontyok.


A kopogó léptek vidám visszhangját felváltotta, az a hideg hónapokra jellemző doromboló csendbe hullás.
Nika összeszűkült szemekkel nézte a konyha ablakából a túl korán sötétedő várost. Kosarában az asztalon felváltotta a friss paradicsomot, paprikát, vágott virágot a narancs, banán, savanyú káposzta és kiwi.


Tudom, hogy neki is fájt és fájni fog még pár napig a hirtelen változás. Ahogy én, úgy ő is emlékszik a táncoló léptei alatt felkavarodó barnás-vörös porra. A rozé fröccs gyémánt buborékaira a telt pohár mélyéről felfelé. Talán egy elcseszett dalra egy lepusztult gitáron, ami ott akkor mindent megrengetően szólt.


Emlékszem a hőségben megrekedt éjszakákon arról álmodtam, hogy táncol a téren. Most egy paplan és egy pléd alatt álmatlanul hallgatom az ablakpárkányon doboló esőt. A nálam felejtett piros pulóver ujja épp hogy meglibben a karosszéken. Elszökött a nyár. Érett körte kebleit pokrócokban rejtve dörömbölt a gyáván összehúzódó ajtókon az ősz. Ekkor mászott a fehér papírra ez a történet.2020. október 1.

Vélemény, hozzászólás?