Hal-ciklusok (Mint álmodó halak)
Katatón
Szavam némább,
mint a halak álma.
Hangom csendjébe
bedőlnek a falak,
zárt szemhéjam alatt
salétrom-álmok peregnek,
lelkemben apadt
könny-tavak,
mélyükön
katatón,
álmodó
halak…
Döglött halak
mint halak a gödörben
vonaglanak egyre bennem
félig temetett emlékeim
marokkal szórom rájuk a szikkadt szavakat
testüket marja minden sóhaj gondolat
riadt pupilláik oly’ közelről látszanak
magamat bennük tükröződni látom
szemhéjamra peckelt imádságom
kopott betűin hold sápadt fénye
alatta két kivájt árok
mélyükön tört Miatyánk-ok
kimerednek mind a földből
rajtuk emlékeim
csak döglött halak
bomlanak
Idegen
Sekély az ég,
partjain a révedő reggel
tompa fénye meg-megakad,
apadt szembogarak
szélén most csak
keserű érzetféleség
a horogra tűzött másnap,
s mint döglött halak
áldott merengése;
csöndesen végtelen.
Benne kiterítve
villanásod árnya;
szerfölött édes,
élet-idegen…
Csendben
Mint haltetem
lebegsz bennem
s míg a lomha nappalok
tovaúsznak
katatón, katonás rendben,
átölelem magam.
Szeptember esti post mortem
Csípős-deres bárhol-estek
szűkös zakózsebében
csak sebtében dob csókot
(az) mi isteni,
s a partra vetett halként
vergődő mindennapok
prűd élet-iszonya
bámul ki arcából éppen;
yin és yang viszony ma
fel nem tüzeli,
„jégretetten”
érve tetten…