Kávéfolt
Mindig próbálom megjegyezni az első szót, ami ébredés után rögtön eszembe jut. “Tiltott.” Ma ez, és a jelentését ízlelgetem a kávémban. Kevesebb cukor kellene, kevesebb hab és csokiöntet. A csoki aztán tényleg túlzás.
Ahogy te is.
Visszaviszem a bögrét a konyhába. Hirtelen falak vesznek körül, egymás felé szűkülnek, belém vág rémképzetként az érzés: összepréselnek, mielőtt kiönthetném a tiltott-túlzott szénhidráthalmot.
Mielőtt láthatnálak felébredni.
De már fent vagy. Megtorpanok a szoba ajtóban, mosolygós szemmel nézel vissza, és könnyed mozgással ülsz fel. Olyan, mintha semmi sem történt volna veled. A hátamhoz érő folyosófal hátrarobban, a szoba tengerré változik. Én a parton, téged a hullámok nyeldekelnek.
Akkor is próbálom csitítani a rémálmaidat, ha messze vagy. Aztán rádöbbenek, hogy ez nem a tiéd. Kezemben szétroppan a bögre, majd a semmibe tűnik szilánkostól, kávéstól. Mindig próbálom befolyásolni az álmokat… De most azt gyanítom, néha az élet rettenetesebb, mint bármelyik rémálmod.
Felnézek. A hullámok elcsitulnak. Elnyeltek téged. Újra a kezemre nézek, angolna kanyarodik a csuklómon, aztán mintha megrémülne, gyorsít, de nem a vízbe, a padlóra zuhan. Nincs többé víz, csak a kávéfoltos szőnyeg. Felnézek… Ott vagy. Mosolyogsz rám a párnák közül úgy, mintha nem tűnnél el a következő pillanatban megint.