Az utca

Ablakom kitárom, az utcát látom,

Itt minden reális, meg egy kis álom.

Középen, kántálva ballag a drótos,

Ajtóban állva biccent a boltos.

Kör

A templom mögött lépdelek. Térdig ér a csalán, a szoknyám is. Forrón süt a Nap, a torony megnyúlt árnyékában is gyöngyözik homlokom. Tőled jövök kanyargós utakon, fonott kerítések takarásában. Meghalt Mári néni, mondtad, amikor elbúcsúztunk.

Én nem bízom a véletlenre

Már annyit szenvedtem, hogy nem lehetek ott részvétet nyilvánítani a temetésemen, hogy ma eldöntöttem: túl fogom élni. Úgysem veszítenék vele semmit. (Azért úgy megnézném! Hogy voltam és láttam már, milyen és hogyan zajlik le? Á, a másoké nem olyan.)

aroma

Láthatatlanul merengve parfüm, álom illatú köd, kényszerítve levegője áthat elfolyó betűkön. Mennyi bánat összetéve belsejébe, bűntudattal tiszta célt kovácsol éle. Elterülve mozdulatlan forradásokat becsülni, vágyakozva visszagondol, párolog föl, így leküzdi. Kölni kéne, csönd, mi gondos