Végnapok
(feljegyzések a fügefa alól)
Azt mondják, ostoba vagyok. Ezt már annyiszor hallottam, hogy fel sem tűnik. Ostoba voltam, amikor kislánykoromban féltem mindentől.
Féltem a villámtól, hogy belém csap, a víztől, hogy belefulladok, a tűztől, hogy belekap a ruhámba, a bogaraktól, hogy rám másznak… most meg már nem félek semmitől.
A haláltól sem félek – most ezért vagyok ostoba, mert nem kezeltetem magam, elutasítottam a kúrákat.
***
A nagy melegben kivonultam a fügefa alá írni.
Itt mindenhol fügefa nő, minden kertben, és az elhagyott telkeken is. Meg olíva és babér…
A nap tüzétől óránként pattannak szét a zöld gyümölcsök, és a vörhenyes-fehér hús kibuggyan a fényre. A székre, az arcomra, s köröttem mindenhová mézédes lé csepeg. Mézet sír a fa.
***
Idétlen egy betegség ez. Pár napja semmi bajom nem volt. Ma fáj a fejem és körülöttem ingázik a világ, mintha egy végtelen nagy hintába ültettek volna.
Az írásom is egyre csúnyább. Egyébként elképzelésem sincs róla, miért írok. Valószínűleg senki nem fogja elolvasni. Ez is hiábavalóság, mint az egész életem. Ha számadás alá kellene vonnom eddigi napjaim, nem tudnék mást felmutatni, mint harminchárom évet, egy nyomorult emlékekkel teli naplót, és egy csecsemőfejnyi daganatot a testemben. De ha a jó oldalát nézem… ha nincs ez a betegég, sohasem látom a tengert.
Eladtam a lakásom, hogy eljöhessek ide végnapjaimra idegen földre.
Hogy nem az én utcámban, házamban, ágyamban halok meg… hogy nem a megszokott környezetem látom utoljára különös bizsergéssel tölt el.
Hogy idegen földbe temetnek el – ha lesz, aki megtegye – engem az már a legkevésbé sem fog érdekelni.
***
Nem számolom a napokat. Sokszor nem írok semmit. Nem eszem, nem iszom, csak leterítek egy gyékényt a hatalmas, fehér sziklára, amit kisajátítottam magamnak, és fekszem a napon csendben. Lógatom a lábam a sós vízbe, nézem a felettem köröző sirályokat.
Csak ritkán gondolok elmúlt életemre. A családomra. A munkámra. Igazán semmirekellő életet éltem. Kijártam egy-két iskolát, eltemettem a szüleim, összevesztem egyetlen nővéremmel, néha szerelmes voltam, sokat dolgoztam. A napjaim olyan szürkén teltek el, mint amilyen szürke itt az ég vihar előtt.
***
A gyerekek kagylót szednek, és visongva pancsolnak a vízben. Annyiféle nyelven beszélnek, hogy fel sem ismerem a többségét. Nádból hajót készítenek, és azt úsztatják a vízben. Néha eszembe jut, hogy ennyi idős koromra már nekem is lehetne gyermekem. Kitűnő. Lenne, aki megsiratna, és anya nélkül nőne fel. Nem, köszönöm. Jó ez így.
Ahogy sétáltam az utcán, magyar beszéd ütötte meg a fülemet. Ültek a teraszon, eszegettek, és arról beszéltek, mi lesz otthon. Milyen jó, hogy nekem nincsen ilyen problémám. Én már nem megyek innen sehová.
***
Ma pajzán megjegyzéseket tettek rám a férfiak a parton. Szólítottak magyarul, de nem volt sem erőm, sem kedvem válaszolni, éppen hányingerrel küszködtem, úgy tettem, mintha nem érteném. Erre azt hitték úgysem értem, és különféle disznóságokat kiáltoztak felém. Volt idő, amikor talán örültem volna, hogy hatással vagyok a férfiakra. Elvégre nem voltam csúnya.
(Már múlt időben beszélek magamról) Most sem vagyok. Csakhogy úgy, mint egy rothadt alma. Kívül piros és csillog, de belül féreg rágja és fekete. Kis idő, és több külső jele is lesz a betegségnek. Úgy mondták, egy-két hónap…
***
Jó ez az egyhangúság. Nem történik semmi. Nem hallgatok rádiót, tévé nincs, újságot nem veszek, nem is tudom lehet-e magyar nyelvűt venni. Hidegen hagy, mi történik a világban. Jobban foglalkoztatnak a fenyőfákon folyton kereplő nagy sáskaszerű lények, mint az emberek.
Ülök a fügefa alatt, iszogatok, írok, olvasok, vagy szundikálok.
Ma nagy zajjal elköltöztek a szomszédos apartmanból. Nem bánom. Néha túl hangosak voltak, még éjjel is.
Mióta itt vagyok, sokat fogytam. A hajam fénye eltűnt, a körmeim berepedeztek. Igen, tudtam, hogy így lesz. Elfogyok lassan. Csak ne kínozna most már állandóan ez a fejfájás és a hányinger…
***
Nem sokat eszek a fügéből. Pedig sok túlérett szem már a földre potyogott.
Három napig ki sem jöttem a házból. Hasmenésem volt és hánytam. Naphosszat feküdtem, és rémálmokat láttam. Volt köztük egészen valóságos is. Néha azt hittem, eljött az idő. De nem. Még élnem kell. Csak tudnám, minek.
A zajos család helyére ma beköltözött valaki. Egy magányos férfi. Magas, és olyan barna a bőre, mint a déli embereké, a mosolya meg olyan fehér, mint a hó. A szemét nem láttam. De csak fekete lehet.
***
Ma úsztam a tengerben.
Gyönyörű kagylókat leltem. Felvettem őket, megcsodáltam, de nem rakom el. Minek?
A só kiült a cipőmre és a bőrömre. Szép lett a bőröm tőle. Nevetséges. Halotti dekoráció.
Nincs erőm többet írni. Remegnek a kezeim.
Ő is ott volt a teraszon ma hajnalban. Kávét ivott és újságot olvasott. Rám mosolygott. Sohasem láttam még olyan mosolyt. Köszönt. Megkérdezte, kérek-e kávét. Nemet intettem. Angolul beszélt. Jól értettem. A hangja olyan volt, mint a barna bársony.
***
Igazán furcsa dolog történt. Egy félreeső helyen fürdőztem, majd amikor kifeküdtem a napra, elaludtam. Amikor felébredtem, észrevettem, hogy Ő is ott van nem messze tőlem. Guggolt és a tengert nézte. Talán engem figyelt, míg aludtam?
Nem nézett rám, csak felállt, és belegázolt a vízbe. Piros úszónadrág volt rajta, a teste pedig olyan, mint a mitológiából kilépett félisteneké.
Valószínűtlen fejfájásom támadt. Más, mint eddig. Dobol a halántékomon a vér. Istenem. Mit akar ez az én rossz vérem?
***
Úton-útfélen belé botlom. És mosolyog. Gyakran ül a kertben, míg én írok a fügefa alatt, és elgondolkodó arccal néz a távolba. Talán gondjai lehetnek…?
Most éppen feláll, és fügét szakít a fáról. Ott is van egy nagy fa. Ahogy eszi, a mézédes lé lecsorog az ujjain. Furcsa, hogy egyedül van. Egy ilyen férfi…
***
Az út szélén találtam egy elgázolt madarat séta közben. Még élt. A szemei olyanok voltak, mint az én szemeim. Hullik a hajam. Nincs étvágyam. Ma még nem ettem semmit, pedig este van. Csak iszok. Rengeteget.
***
Egyre kevesebbet vagyok kint a parton. Fáradt vagyok. Írni sem sok erőm maradt. Ma délután megkérdezte, mi a nevem. Azt mondtam Anna vagyok. Mindig Anna szerettem volna lenni. Azt mondta, hogy olyan vagyok, mint a méz. Hogy a hajam színére gondolt-e, nem tudom. A szeme olyan mély volt, mint az éjjeli égbolt néhány messzi csillaggal.
***
Közel az időm. Érzem.
Nem ismer. Csak átjön, leül mellém, és megfogja a kezem. Nincs erőm tiltakozni ellene és nem is akarok. Nem tudom, hogy kerültem be este a szobámba. Azt hiszem kint elaludtam a székben. Talán felemelt, és bevitt a szobába. Fázom. Pedig tűz a nap.
***
– Meg fogok halni. – mondtam.
– Tudom. – Felelte, és beletúrt a hajamba. Akkora a tenyere, hogy elfér benne a fejem. Istenem, mi lett volna, ha…
***
– Egyél fügét! – mondta, és elém nyújtott egy érett szemet. Engedelmeskedtem. Lecsorgott a lé az államon, és nyelvemmel megéreztem erős ujjait.
Ölébe hajtottam a fejem. Olyan illata van, mint a tengernek. Sós könnyeket sírtam csupasz, barna combjára.
Sötét van itt a szobában. Nem tudok tovább írni.
***
Lekísért a partra. Ültünk a sziklán és néztük a vizet. A tajték felcsapott a térdünkig. Apró, üvegszerű rákokat fog tenyerébe, és nevetünk, ahogy hátrafelé kiugranak a kezéből. A karjaiban hozott haza. Azt álmodtam, hogy megcsókol.
***
Nézi, ahogy írok. Csattognak és kerepelnek a sáskák mindenütt. Megy le a nap, vérvörös a levegő. Hátradőlök, és elaszom karjaiban, míg érzem hátamon minden lélegze