Az irodalmi szövegek megismerésének és megértésének módjai
Mindannyian megtapasztaltuk általános iskolás éveink alatt, sőt, később is, hogy az irodalmi szövegekhez általában a megismerés, megértés, belehelyezkedés indíttatásával közelítünk. Nincs is ebben semmi helytelen, hiszen az irodalom attól él, hogy olvassák, értelmezik.
Amikor az ember egy művészeti oldalon saját műveit helyezi el, vagy ismert, esetleg ismeretlen szerzők műveit olvassa, ez az igény fokozottabban jelentkezik. Szeretünk mások munkáiról véleményeket mondani, és szeretjük, ha a mi műveinkről írnak, mondanak megjegyzéseket.
Főleg azért fontos ez a kis irodalomtudományi betekintő, hogy tudatosítsuk, voltaképpen mit is csinálunk akkor, amikor közlésre szánt szöveget írunk le, és azt valamilyen közönség előtt közzétesszük, és mit csinálunk olyankor, amikor ezekhez a közzétett művekhez mint olvasó megpróbálunk irodalmi szövegként nyúlni, azokat értelmezni, vagy akár csak érezni, átélni.
Természetesen egy amatőr oldalon megjelenő vers, próza esetén nem feltétlenül lehetséges megkívánni a teljes szerzői tudatosságot, és nem is kell mindezen ismeretekkel bírni ahhoz, hogy értékes, sőt, kiemelkedő verseket, műveket hozzunk létre. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a kezünk alól kikerülő művel semmi dolgunk ne lenne, mint ahogy az elvetett magot sem hagyjuk magára, hanem biztosítjuk az életfeltételeit ahhoz, hogy majdan a virágban gyönyörködhessünk. A következőkben az alábbi területeken próbálok meg utakat mutatni az irodalmi művek megismeréséhez, megértéséhez: a szöveg és az alakzatok, metaforaelméletek, műértelmezési módok.
Szöveg és alakzatok
Amikor egy irodalmi művet olvasunk, ahhoz általában mint szöveghez kapcsolódunk. Nem volt ez azonban mindig így, hiszen a 20. század elején még az a nézet volt általános az irodalomtudományban, hogy voltaképpen mondatokat (kijelentéseket) elemezve lehet közelíteni a műhöz. A szövegelmélet, amely az 1970-es évektől mint új „paradigma” jelentkezett, nézete szerint a szöveg a vizsgálatok alapegysége, és azt vallja, hogy a nyelvi kijelentések mint szövegszerű jelenségek tanulmányozandók.
A szöveget mint alapegységet különféle szövegelméleti irányzatok több vonatkozásban eltérően definiálják, de abban egyetértenek, hogy olyan tulajdonságok jellemzik, mint pl. a koherencia, vagyis a belső (szemantikai) összefüggések rendszere, a zártság, tehát az, hogy a szövegnek van „eleje” és „vége”, tehát mind formálisan, mind szemantikailag zárt egészet alkot, a jólformáltság, azaz a szöveg egésze grammatikailag-szintaktikailag helyesen van felépítve, a jólszerkesztettség, a szöveg tematikus-szemantikai strukturáltsága, összefüggésrendszere, a nyelvi kommunikációban betöltött funkciója, a kommunikációs partnerek szándékait kifejezésre juttató mivolta.
Attól függetlenül, hogy milyen elmélet vagy modell szerint értelmezzük a szöveget, a szöveg minden szintjén olyan szabályszerűségek ismerhetők fel, amelyek visszavezethetők néhány elemi (a matematikában és a logikában ismert és alkalmazott) műveletre: ezek az addíció, azaz hozzáadás; az ellipszis, vagyis bizonyos elem/elemek elhagyása, a permutáció, az elemek sorrendjének felcserélése; a szubsztitúció, azaz egy elem másikkal való helyettesítése.
Mint a bevezetőben hivatkoztam rá, az irodalmi művek is szövegek, nyelvi kijelentések sajátosan szervezett és sajátosan funkcionáló egységei. Az irodalmi szövegek vizsgálatában megkülönböztethető a szintaktika, a szemantika és a pragmatika síkja:
– a szintaktikai aspektusra koncentráló elemzésben előtérben állnak az irodalmi szövegek formai jegyei, összefüggései, kompozíciós szabályszerűségei, azok a szövegszervező elvek, amelyek az irodalmi szövegek nyelvi megformálását segítik;
– a szemantikai aspektusra koncentráló elemzés a „jelentés” kérdését vizsgálja, középpontjában állnak az irodalmi szöveg sajátos belső szemantikai összefüggései, valamint az irodalmi szövegek sajátos referenciális viszonyai, az irodalmi szövegvilág és a szövegkülső valóság összefüggései, a fikcionalitás problémája;
– a pragmatika az irodalmi szöveg és az irodalmi kommunikáció kérdéseit helyezi előtérbe, vizsgálja e kommunikáció sajátosságait, az irodalmi szöveg és a kultúra viszonyát, az irodalmi szövegek szövegközötti kapcsolatait, az intertextualitás jelenségeit.
Arra, hogy a három fő aspektusra alapuló elemzésben hogyan jelennek meg a klasszikus retorikából is ismert, és a korábban említett logikai műveletek, nem vállalkozom, viszont érdemes megvizsgálni ezen alapműveletek alkalmazását az irodalmi mű mint beszédmű (műalkotás) vonatkozásában.
A klasszikus retorika szabályait a beszéd (mű) megalkotás folyamatában szintén nem lehetséges felidézni és elemezni ebben a tanulmányban, viszont a számunkra jelenleg legfontosabbra kicsit részletesebben kitérek, ez pedig az elocutio, azaz az elrendezett, megszerkesztett elemek kidolgozása, nyelvi formába öntése.
Ehhez szükség van a nyelvi rendszer eszközeinek ismeretére, a szóvá szerkesztés (morfológia), a szóból mondattá szerkesztés (szintaxis), a jelentéstan (szemantika), valamint nyelvhelyességi és stilisztikai (ill. helyesírási) ismeretekre. Az elocutio mint a szónoki beszéd nyelvi kifejezésének tana három fő területet foglal magába, melyek egymást feltételezik, de ugyanakkor át is fedik:
• stíluskövetelményeket
• stíluskategóriákat/-alakzatokat
• stílusfajtákat/-szinteket.
A beszédmű stílusának legfőbb követelménye a világosság, amelyet a klasszikus retorika szerint a szabatosság, a tisztaság és a nyelvtani helyesség biztosít. Ezekhez járul még hozzá a ritmus és a harmónia. Ezt figyelembe véve mindjárt látjuk is, miért érdemes ezzel a területtel foglalkozni mindenkinek, aki irodalmi műveket kíván létrehozni.
A stílus szépségének és hatásosságának legfőbb eszközei az alakzatok a szövegben. Ezek voltaképpen a szokásos nyelvi normáktól való eltérést jelentenek, és valamelyik átalakító eljárás eredményei (hozzáadás, elhagyás, felcserélés, helyettesítés).
A hagyományos felosztás az alakzatokat négy csoportba sorolja, ezek a hangalakzatok, szóalakzatok (lásd trópusok vagy szóképek), mondat- és gondolatalakzatok. A következőkben néhány ismertebb alakzaton mutatom be ezek működését szintaktikai és/vagy szemantikai aspektusból. Teszem ezt azért, hogy elméleti fogódzót adjak azoknak, akik legalább valamennyire tudományos megalapozottsággal kívánnak alkotni, alkotásokhoz hozzászólni.
Egy tipikus hozzátoldó alakzat szintaktikai aspektusból az ismétlés. Itt azonos szavakat, szócsoportokat ismétlünk meg az általunk kiválasztott helyen. Miért választottam ezt? Mert megfigyelhető hozzászólásokban, hogy a kevésbé hozzáértő hozzászóló egyszerűen szóismétlésnek bélyegzi ezt az alakzatot, nem figyelve annak logikai és esztétikai funkciójára. Pedig az ismétlésnek rengeteg változata létezik, amelyek arra hivatottak, hogy a figyelmet kizökkentsék, tereljék, hangsúlyozzanak, nyomatékosítsanak, kiemeljenek, és még sorolhatnánk. Ilyen ismétléses hangalakzat például a rím és az alliteráció is, márpedig ezeket ugye nem címkéznénk feleslegesnek…
Egy másik, helyettesítésen alapuló szóalakzat szemantikai aspektusban (más terminológiában szókép) a metafora. A metaforaelméletekkel könyvtárnyi kötetet meg lehetne tölteni, jelenleg csak abból a szemszögből foglalkozom vele, hogy hogyan viselkedik alakzatként az irodalmi szövegben. Könnyű ráismerni, mert a jelentés folytonosságát megtöri, mintegy értelmezésre késztetve az olvasót. Az örökbecsű sorok József Attilától kiválóan reprezentálják a metafora működési módját: „A semmi ágán ül szívem, kis teste hangtalan vacog…”, de köznapi metaforáink is – „mákszemnyi legényke” – megmutatják, hogy az azonosító és az azonosított kapcsolódása hogyan hoz létre új jelentést. Ugyanide tartozik a megszemélyesítés is, valamint a szinesztézia is.
Az alakzatok, szóképek rendszerével rengeteget lehet foglalkozni, és érdemes is, mert az értelmezés és az elemzés sokszínűségét biztosítja. A Szathmári István főszerkesztésében készült Alakzatlexikon nehezen kimeríthető tárháza az alakzatoknak, és jó szívvel ajánlható mindenkinek, aki az irodalommal foglalkozik.
Metaforaelméletek
Az iskolában általában azt tanuljuk meg a metaforáról, hogy az egy olyan szókép, amely azonosításon alapul, két dolgot valamilyen hasonlóság alapján egymással azonosít, így érve el új jelentést. Ezzel a definícióval nem is kívánva vitatkozni, azt lehet hozzátenni, hogy lehet ez a metafora, de nem „csak” ez. De ahhoz, hogy bármilyen metaforaelméletet komolyan vegyünk, el kell engedni azt a tévhitet, hogy a metafora egy művészi-esztétikai képződmény.
A kognitív nyelvészet felfogásában a metafora nem más, mint egy fogalmi tartomány megismerése úgy, hogy a megismeréshez egy másik fogalmi tartomány kifejezéskészletét használjuk. Az előbb említett két tartomány a forrás-, illetve a céltartomány. A forrástartományból merítjük magukat a metaforikus kifejezéseket, ennek segítségével érthetjük meg a céltartomány jóval absztraktabb (elvontabb) fogalmait. A céltartomány pedig tehát az, amelyet a forrástartomány használata révén megérteni próbálunk. Még érthetőbben: egyes dolgok fogalmi tulajdonságai rávetíthetőek más jelenségekre is. Az SZTE Eötvös Loránd Kollégium Nyelvészeti Műhelyének blogja, az Eötvös Lingua egy bejegyzése a következő példát mondja erre a jelenségre:
AZ ELMÉLETEK ÉPÜLETEK
Ez az alapja az elméletednek?
Eddig még csak az elmélet vázát építettük fel.
A hitemet alapjaiban ingatták meg a szavai.
Látszik, hogy a fenti példában szisztematikus a megfelelés az elmélet és az épület fogalmak között. Ennek az elméletnek George Lakoff és Mark Johnson munkáját elemezve tudunk mélyére nézni.
Egy másik elmélet a következőképpen gondolkodik: van egy jelentésbeli folytonosság a szövegben. A kép ott tűnik fel, hol a szemantikai folytonosság megszakad, ezen a szöveghelyen izotópiatörés jön létre. A szöveg önmagára irányítja a figyelmet, mert összeférhetetlenség jön létre az eddigi tudásunk és a jelenleg felidézett kép/ismeretelem között. Ezt a törést az elme megpróbálja feloldani, érthetővé tenni, tárgyi és képi elem különül el, és mivel a képi elem nem illik bele a szöveg folytonosságába, valamilyen többlettel járul hozzá a jelentéshez. Ez a kép adja az eredetiségét a szövegnek. Minél extrémebb, annál hatásosabb. Úgy is mondhatjuk, hogy egy szemantikailag egynemű szöveg megbontása. Az izotópiatörés során egy meghatározott jelentésű szó helyettesítődik egy szinonimájával, amely nem illik az adott szövegkörnyezetbe.
Természetesen ezeknél jóval összetettebb metaforaelméletek léteznek, de az a kérdés, hogy miért érdemes ezekkel foglalkozni? Ha a metaforát nem csak egy díszítő elemként tekintjük, amivel meg kell szórni egy verset, hogy jó legyen, hanem úgy gondolunk rá, mint gondolkodási tényezőre, nyelvi vagy éppen kulturális jelenségre, mindjárt megnyílik az értelmezési lehetőségek tárháza. Maradva a fenti József Attilától származó komplex költői képnél, milyen kérdéseket vet az fel? „A semmi ágán ül szívem, kis teste hangtalan vacog…” Milyen az a semmi, aminek ága van? Hogyan tud a szívem ülni, s miért nem én? Miért ül, miért nem ver, ha szívről van szó, lehet, hogy meghalt? De akkor miért vacog? Akkor hideg ez a semmi? Maga az űr? És még folytathatnánk.
A metaforáknak vannak már régen köznapivá vált változatai (töröm a fejem, bedarálnak, öröm tölt el stb.), amelyek bizonyítják, hogy a metaforateremtés nem feltétlenül csak nyelvi jelenség, hanem kognitív folyamat eredménye. Egy másik, az AMF/Pieris oldalról vett metafora így jelent meg egy versben: (Nestor: Semmiképpen) „Életre keltél karjaimban, te szentséges szobor-szent, s most áthevült tested szorongatom”. Attól jelen témában tekintsünk el, hogy hatásosnak tekinthető-e a szent/szentséges ismétléses alakzat. A megidézett kép az, hogy egy általában hideg, kemény szobor egy ölelő kar melegében életre kel, s áthevül. Az egyház kőszentjei, esetleg nőalakjai a forrás? Mik a megfelelések a két fogalmi tartomány között, ha a forrás a szobor, a cél a női alak? És ha továbbvisszük, az élet mint hő, a nemlét mint hideg, férfi mint éltető forrás, nő, mint befogadó, áthevülő cél? Ez csak pár megidézett megfelelési lehetőség ebben a metaforában, ha teljességében ki akarnánk bontani egy elemzésben, egy hatalmas háló alakulna ki.
Egyszerűen nem áll tőlünk távol, hogy fogalmakat rendeljünk egymáshoz, hasonlóságokat, megfeleléseket vegyünk észre, s azokat ki is fejezzük. Márpedig ha ez így van, nem meglepő, hogy egy ambivalens érzéseket kifejezni kívánó költő olyan sűrítményt képes létrehozni, amelyet hosszasan képesek vagyunk boncolgatni. A jelentés pedig, amit kibontottunk, igazi esztétikai élmény, megértés és megértettség aktusa.
Műértelmezési módok
Biztosan mindenkit kirázott már a hideg az olyan mondatoktól iskolai magyarórákon, hogy: „Mire gondol a költő?”. Számos gyerek utálkozott már otthoni fogalmazásfeladat közben, hogy azon kell töprengenie, vajon miért választotta a vizsgált költő éppen azt a megszemélyesítést. Mások egyenesen viszolyognak a verselemzésektől, noha egyébként szívesen olvasnak szépirodalmi műveket. Ez a megfigyelés is azt mutatja, hogy valami nem stimmel azokkal az elgondolásokkal, melyek szerint van egy külső kritériumrendszer, amelyeken végighaladva minden irodalmi szöveg megismerhető, megérthető. Az is fontos kérdés, hogy vajon van-e olyan összetett, tudományosan is alátámasztott módszer, amelynek segítségével közelebb kerülhetünk egy műhöz, vagy tényleg csak annyi a dolgunk, hogy ízlésünknek megfelelően eldöntsük valamiről, hogy tetszik, vagy nem tetszik? Az alábbiakban nagyon röviden, egyszerűsített módon bemutatok néhány műértelmezési (interpretációs) modellt, és azt, hogy ezeket hogyan tudjuk alkalmazni az oldalon megjelent alkotások esetében.
Elsőként azt szükséges tisztázni, hogy milyen alrendszerek működnek az irodalmi szövegek értelmezése közben. Ezek a következők: az alkotó, a szöveg, a befogadó és a műalkotás értelme.
A 19. században a természettudományok elméleti megközelítései uralták az általános gondolkodásmódot. Természetes, hogy ez a gondolkodásmód az irodalomtudományban is megjelent. A természettudomány szembeállítja a megismerő szubjektumot és a megismerés tárgyát.
A szubjektum-objektum viszonya dihotómikus (átjárhatatlan, nincs átmenet). Pl. a kémikus a víz molekuláit ismeri meg, de azt nem vonatkoztatja magára. Ez az a monologikus látásmód, ami jellemzi a művek megismerésének folyamatát. A tipikus nézetrendszer szerint a lényeg az alkotó személye, körülményei. Az alkotó szemével próbál vizsgálni, az élethelyzeteiből rekonstruál tartalmakat, így hozza létre a megértést, általában teljesen referenciális olvasatban. Ilyen genezisből következtető irányvonal a pozitivizmus vagy a szellemtörténeti kutatás. Bármennyire is idegennek hathat ez a megközelítési mód, a közoktatási gyakorlatban nagyon is tetten érhető, ennek köszönhetjük az olyan kérdéseket, mint például: hogyan jelenik meg egy versben a szerző vallásos szemlélete? Vagy miből látszik, hogy a szerző szimpatizál a szocializmus eszméivel? Mindenesetre empátiát igényel részünkről, hogy tudjunk, merjünk belehelyezkedni az adott kor viszonyaiba, hiszen a korszellem, a mű íródásakor aktuális társadalmi-politikai viszonyok erősen hathattak (de nem feltétlenül hatottak) a műre.
Ez a gondolkodásmód az oldalon megjelenő művek értelmezésekor hasznos lehet, de félre is vihet. Ha például egy versben egy költői képben tachikardiáról olvasunk, nem biztos, hogy a szerzőnek szívinfarktusa volt, de egy nem aktuálpolitikai behatásúnak tűnő vers is lehet az a sorok között. Mindenestre az irodalomtudományos gondolkodásmód összességében ezt a referenciális olvasatot, a korszellem vizsgálatát preferáló nézetrendszert túlhaladta.
Az időben továbbhaladva felerősödött az a nézet, hogy a megértéshez semmi másra nincs szükség, csak magára a szövegre. Erre a gondolatra épül a strukturalista megközelítés, az orosz formalizmus, a pszichoanalitikus és fenomenológiai irodalomtudomány, valamint az amerikai új kritikai szemléletmód. Ennek az iskolának a legerősebb a nyoma a magyar közoktatásban és a művekről való általános gondolkodásban. Ezekben a megközelítési módokban a legfontosabb a szöveg felépítése, a benne fellelhető motívumrendszerek feltárása, a szimbólumok felderítése, a költői képek, alakzatok vizsgálatának elsődlegessége. A strukturalizmus az irodalmiság nyelvi alapú meghatározására törekedett. Ennek következtében – az irodalmi szövegek eltérő típusai szerint – többféle definíciós elgondolást dolgozott ki. A líra kapcsán közvetlenebbül grammatikai, szófajtani és szintaktikai problémák kerültek előtérbe, a próza kapcsán az életesemények történetté alakulása került a középpontba, a drámánál viszont a nyelvileg adott drámai viszonyrendszerből elvonható drámamodellek kidolgozása jelentett komoly elméleti és interpretációs hozadékot. Teljességében lehetetlen bemutatni ezt a nézetrendszert, Bókay Antal Bevezetés az irodalomtudományba című könyvében a téma tovább vizsgálható.
Nem meglepő, hogy a strukturalizmus elemző, alaposan megismerni kívánó, a mű formájából kiinduló megértésre törekvő szemléletmódja erősen meghatározza az irodalmi oldalakon fellelhető elemzések, hozzászólások alapvető jellemzőit, hiszen mint fentebb említettem, az általános iskolai irodalomtanításban is ez a markáns irány figyelhető meg leginkább, ráadásul a szinte teljesen ismeretlen szerzők esetén a szöveg az egyetlen kiindulópont az elemzéshez.
A posztmodernitás uralkodó felfogása szerint a megértéshez, a mű valódi természetének megértéséhez pont nem a szövegre és az alkotóra van szükség, hanem a befogadóra, és ezért csak erre koncentrál. Tulajdonképpen nagyon leegyszerűsítve arról van szó, hogy mindenki azt gondol, amit akar, csakis a befogadó a fontos. Ennek a filozófiának megtestesítői a recepcióesztétika, a dekontstrukció, a feminizmus és a posztstrukturalizmus irányzatai, és ennek a kiterjesztése, kibővítése, átalakítása révén válik kiemelkedővé a hermeneutikai felfogás.
A 20. század közepén a hermeneutika (ami nem új, és nem csak irodalomtudományi problémákra válaszol) az alkotót, a szöveget, a befogadót és a mű jelentését egy közös rendszerbe vonja, azok minden elemét bejáró filozófiává változik. Egy alapvető nézete szerint a megértés az emberi megismerés egy fajtája. Kívülről érzékelhető jelekből indul ki, de a felfogott megértésben belül lévőt ismerünk meg. A belül lévő lehet a befogadóé is, lehet akkor ez önmagunk megértése is. A hermeneutikát mint filozófiát és mint szellemtudományt nem tudom bemutatni, a következőkben arra koncentrálok, hogy a műértelmezést hogyan segíti.
A hermeneutikai szemszög segít meglátni a mélyebb jelentést, a valóságra vonatkozó „titkot”. Az értelmező már nem értelmez, hanem a mű értelmezi őt, hiszen az értelmező érintetté válik: Az értelmező tehát saját fogalmi közegén, saját formanyelvén szólaltatja meg, azaz végső soron újrateremti a művet, kicsit hasonlóan ahhoz, ahogy egy zongoraművész életre kelt egy kottát. A hermeneutikai műértelmezés ezért kreatív értelmezés. Egyszerre tudomány és művészet.
A hermeneutika módszertana a következő:
0, Horizontok felvázolása,
1, Subtilitas interpretandi – szó szerinti jelentés megragadása,
2, Subtilitas explicandi – a szó szerintire épülő nem szó szerinti feltárásra,
3, Subtilitas applicandi – alkalmazás.
Ezek szerint az interpretáció a műalkotás horizontjának és a befogadó horizontjának interakciója. Ennek eredményeképpen létrejön egy műalkotás-értelem, fontos, hogy nem létezik, hanem létrejön. Nyilván van a műalkotásnak egy időpontja, mint például a 1848.03.15. a Nemzeti dalnak. A műalkotásnak van előélete, amiben benne van a szerző, jelen esetben akár az, hogy Petőfi alföldi születésű magyar. Benne vannak a költőt ért hatások, történések (lásd: pozitivizmus), és benne van a történelmi szituáció (lásd: korszellem). De a műalkotásnak van egy utóélete, amiben benne van minden értelmezés, amit már leírtak, és ez az utóélet folyamatosan bővül. A befogadónak is van horizontja, múltja, jövője. Kérdés magam számára, hogy mennyire vagyok érdekelt a megértésben? Nehéz olyan művet hermeneutikai módszerrel elemezni, amelyben nem vagyunk érintve, és amely műben nincs utalás a lét alapvető kérdéseire.
Ha a hermeneutika módszertanával kívánunk elemezni, el kell dönteni, hogy a szöveg melyik formáját akarom felhasználni, ki kell választani az általánosan elfogadott változatot. Értelmezni szükséges az archaikus kifejezéseket. Értelmezni a mitológiai utalásokat, vagy eldönteni, melyik fordítást használjuk. Ezután megadhatom a szöveg átfogó szerkezetét.
A következő pont a nem szó szerinti megragadása: ritmus, rímek, az akusztika, a grammatika, a szóképi réteg, a mikrostrukturális tényezők feltárása, felderítése. Ebben van gyakorlata a strukturalista iskolán edződött versolvasóknak. Itt jöhet szóba a szimbólumok értelmezése, a metaforaelméletek alkalmazása és még sorolhatnánk.
Ha ezt megtettük, igyekszünk visszatérni a saját horizontban megfogalmazott kérdéshez, és arra választ adni. Az ilyen értelmezés eredményként új jelentés jön létre, és semmivel nem lesz azonos. Én magam sem tudom kétszer ugyanazt létrehozni.
A magam részéről csak ajánlani tudom, hogy ezzel a módszertannal közelítsünk a művekhez, mert egy ilyen komplex módszer vezethet leginkább önmagunk és a mű megértéséhez. Természetesen, ha csak részleteket alkalmazunk a fent nem a teljesség igényével bemutatott módszertanból, már többet tettünk, mint csak azt mondtuk, hogy tetszik vagy nem tetszik a mű, jó-e az, vagy kevésbé jó.
Fentiekben különféle utakat próbáltam felvázolni, amelyek mindegyike valamilyen módon közelebb visz ahhoz, hogy az irodalmi szövegekhez kapcsolódjunk, a műveket megértsük, sőt, hogy azokkal az olvasónál mélyebb viszonyba kerüljünk. Aki nem csak asztalfióknak használja az oldalt, és nem arctalan tömegnek tekinti az olvasókat, mutat olyan szellemi igényességet, hogy legalább megpróbálja a vonatkozó szaktudományok megállapításait alkalmazni. Bízom benne, hogy ez a tanulmány ebben segítette az olvasókat.
Felhasznált és ajánlott irodalom
Bókay Antal: Bevezetés az irodalomtudományba
Bölcsész Konzorcium: Irodalom, irodalomtudomány, irodalmi szövegelemzés: http://mek.oszk.hu/05400/05477/05477.pdf
Fabinyi Tibor: A hermeneutika mestersége és művészete
Szathmári István: Alakzatlexikon
http://eotvoslingua.blog.hu/2016/03/12/mi_fan_terem_a_metafora
https://www.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/tamop425/2011_0001_520_bevezetes_az_irodalomtudomanyba/ch06.ht