Masca (Kintsugi* versek)
Most, hogy a szavak végére értem,
fejem lehajtva hallgatom
a színeket. Talán ég mélyéről,
vagy más világból,
– zakatol a vér –
Most, hogy a szavak végére értem,
fejem lehajtva hallgatom
a színeket. Talán ég mélyéről,
vagy más világból,
– zakatol a vér –
Azt mondják, ostoba vagyok. Ezt már annyiszor hallottam, hogy fel sem tűnik. Ostoba voltam, amikor kislánykoromban féltem mindentől.
Féltem a villámtól, hogy belém csap, a víztől, hogy belefulladok, a tűztől, hogy belekap a ruhámba, a bogaraktól, hogy rám másznak… most meg már nem félek semmitől.
Köznapi jelenség, hogy az emberek – mi magunk – szeretünk történeteket mondani, elmesélni, olykor még alkotni is szoktunk. Már a kisgyermeket is arra sarkalljuk, hogy mesélje el a mamának, milyen pillangót látott, az értelmesebb szülő időt szán arra, hogy meséket olvasson a gyermekkel, szerencsés esetben pedig a gyermek maga is szívesen fordul majd a mesekönyvek varázslatos világa felé.
Mindannyian megtapasztaltuk általános iskolás éveink alatt, sőt, később is, hogy az irodalmi szövegekhez általában a megismerés, megértés, belehelyezkedés indíttatásával közelítünk. Nincs is ebben semmi helytelen, hiszen az irodalom attól él, hogy olvassák, értelmezik.
Legutóbbi hozzászólások