Valaki jár az árnyak közt…
Felhők tornyozta létbe
merülnek alá égi ihletek,
homokkő percekre sodor
éji eső leomló
– istenhang –
álmokat.
Tenyeremben a víz
alvó emléknek tűnik csupán,
hallgatag hideg fohászok
gyarló csontomon játszó
száraz kopogása
bebocsátást
remél.
Áradó,
ezer szálra bomló
testetlen Önvalóm fülel:
“Néma, nem rezeg, szótlan megváltót sem ígér a Csend. “
Így él téridő cseppként a félelem,
s árnyak húzódnak fényeim felé önkéntelen.
Tébolyra vágott halál-ágakat markol a szél,
tüskébe kap az értelem, s szisszen.
“Valami jár az Árnyak közt… “
suttog ős-öreg fa odvában az Ördög,
s rám morran, csettint nyelvével az Este.
(Összeaszott kéreg ént fed el arca,
vöröslő szeme égre vont zavaros
tekintet, ében pupillában résnyire
szűkül a reggeli nap fáradt,
összeroppant teste…)
Valaki jár az Árnyak közt kiutat keresve,
kezében imbolygó lámpás
lángját fújja a szél.
Valami bennem mindig imákat dúdol,
sötétben érik meg lelkemben
a nappali Én.