Az értékek életről és elmúlásról beszélnek
„Orczád verítékével egyed a te kenyeredet, míglen visszatérsz a földbe, mert abból vétettél: mert por vagy te s ismét porrá leszesz.” (I.Mózes 3: 19.)
Értékrelativisztikus életünk mindennapjaiban megszoktuk, hogy nem jelentünk ki egy terméket hasznosnak, mást haszontalannak, nem tekintjük a társadalom jelenségeit csupáncsak igaznak vagy hamisnak, a művészet kifejeződéseit szépnek vagy csúnyának.
Azonban aligha lehetne elvitatni az értelmes, cselekvő, szeretni és alkotni tudó ember egyetemes értékét. Saját szemszögünkből tekintve az általunk szeretett emberekre ez az érték megsokszorozódik, ha pedig önmagunkra gondolunk, kijózanító fájdalommal jelentkezik az elmúlás, az élet befejeződésének tudata. Arra a következtetésre jutunk, hogy az emberi élet kezdetén elhangzó komor szentencia – miszerint visszatérünk a porba, amelyből származunk – csúfondárosan igaznak bizonyul minden eddigi emberi létező esetében.
Az irodalomelmélet szemüvegét feltéve nem valamiféle hermeneutikai kérdést feszegető bizonyosság jelentkezik itt? Hiszen születésünkkel és halálunkkal nemcsak értelmezzük, de be is teljesítjük ezt az ókori, prófétai szöveget.
Az igazi értékek, a mulandóság gondolata mindig is foglalkoztatta az embereket. A mindenkori költő viszont abban a kivételes helyzetben van, hogy rendelkezik egy képességgel, amellyel kérdéseit, ábrándjait, fájdalmát szavak közé tudja fonni, azokat kimondja, tehát végső soron feldolgozza.
Másrészt rendelkezésére áll még valami, ami segíti abban, hogy a mindennapi közlés szintjénél magasabb esztétikai minőségűvé alakítsa az őt foglalkoztató kérdést – mégpedig a szövegek egymásra hatása.
A szövegköziség, vagy szövegek közöttiség a különböző szövegek között kimutatható funkcionális vagy referenciális hasonlóság, esetleg azonosság. Itt érkezünk el a mottóban és a bevezetésben említett ókori szöveghez – néhány kiemelkedő műalkotást szemügyre véve betekintést nyerhetünk a szövegek párbeszédének mechanizmusába.
A jól ismert gondolat – porból lettünk, porrá leszünk – a Halotti beszéd és könyörgésben, első latin betűs szövegemlékünkben a maga szomorú bizonyosságában jelentkezik is. Bizony, por és hamu vagyunk – mondja a temetési beszéd, és emlékezteti az életben maradottakat, hogy mind oda fognak jutni. „…ës nüm igy embër múlhatja ez vermöt, isa mënd azhuz járou vogymuk.” A bűn és bűnhődés ilyen értelmezése ebben a szövegben egészen általánossá válik, egy ember halálának tényéből indul ki, és az összes létező egyén esetében realizálódik. Viszont abban a felfogásban, ahogyan Kosztolányi Dezső a Halotti beszéd című költeményét megírja, van valami hátborzongatóan kitágított érvényesség. „Ilyen az ember. Egyedüli példány.” – mondja a költő, azaz „milliók közt az egyetlenegy.” Nem a sok közül tűnik el valaki, hanem az egyes létező, az önálló gondolkodással, életmóddal rendelkező ismerős – a mi családtagunk, a mi barátunk, szülőnk.
Hogy működik a szövegek beszélgetése? Az édenkertben elkövetett törvényszegés következményeként learatott büntetés bizonyosságát kapjuk a XII. századi temetési beszéd szavaiban, az ádámi bűn utóhatásának kiterjedését, de Kosztolányi ezt az alapot felhasználva a további jelentésképzésre egyszerre emberközelivé alakítja az elmúlás gondolatát. A pótolhatatlanság tudatosul az olvasóban, ezt a hatást egy metaforával különösen jól érzékelteti Kosztolányi: „…összedőlt a kincstár.” Egy kincstár dől össze, azaz jelentős értékvesztés következik be, megszűnik valami ember-ség. Ez az előbbinél komplexebb jelentésszint nem volna teljességig végiggondolható, ha a szerző nem él az intertextualitás módszerével, akár az allúzióval, akár az architextualitással. (Allúzió: egy mű jellemző vonásainak, tematikus, motivikus elemeinek kölcsönzése, ez esetben célzással; architextualitás: műfaji, műnemi elnevezéssel kapcsolatos összefüggés szövegek között. Lásd: Kulturális Enciklopédia.) Kosztolányi tehát már a vers felütésével is emlékeztet a Halotti beszéd és könyörgésre, ezzel tudatosan felhívja a figyelmet a két szöveg kapcsolatára. Jelzi ezzel egyrészt azt, hogy a magyar nyelvhez milyen szoros kötelék fűzi, másrészt nyomatékosítja a téma időtlenségét, általános érvényességét.
Érték és elmúlás irodalmi megjelenésének soron következő fejezete Márai Sándor Halotti beszéd című verse. Márai költeményében tudatosan élve az intertextualitás eszközeivel így kezd: „Látjátok feleim szem’tekkel, mik vagyunk./Por és hamu vagyunk.” – ezzel pedig egyértelműsíti a szövegköziséget, ha már erre nem utalna az azonos cím is teljesen világosan. De azon túl, hogy ez a Márai-szöveg nyíltan kommunikál az előző halotti beszédekkel, további szálakkal kapcsolódik a magyar irodalom témafelvetéseihez, problémaköréhez, hangulatvilágához. Mintegy történelmi háttér, mint nyomaték áll Márai verse mögött a Szózat Vörösmartytól, és a kevéssé ismert Tompa Mihály vers: A gólyához. Két ízben szuggesztív megszólításban jelennek meg a Szózat sorai: „» Nem lehet, hogy oly szent akarat…«/ De már tudod! Igen, lehet…”; majd valamivel ezután:» Az nem lehet, hogy annyi szív…«/ Maradj nyugodt. Lehet.” Ebben a gesztusban azt érjük tetten, ahogyan Márai az ember értékét, az ember végét párhuzamba állítja, ha nem éppen azonosítja a nemzet és a nyelv értékével és sorsával. Azt a lételméleti bizonyosságot, miszerint aminek kezdete van, annak vége is lesz, kimondja az ember és a nemzet esetére vonatkoztatva is, s hogy ebben a gondolatban meg ne nyugodhassunk, érvényessé teszi a közép-európai népekre (észt, litván, román), valamint kiterjeszti Ohion át Mexikóig, tehát a világ összes nemzetére. A versben fontos Vörösmarty-idézeteken kívül számos finomabb evokációval is találkozunk, például feltűnnek Kosztolányi kedvenc szavai, “pillangó”, “gyöngy”,“szív”. Az idegenbe szakadt, hontalan költő még jobban dédelgeti anyanyelvének drága szavait, melyek sajnos “elporladnak” már, azaz elhalványulnak, elfelejtődnek. (Az itt szereplő három szó közül kettő: a “gyöngy” és a “szív” megtalálható Kosztolányi Dezső nevezetes A tíz legszebb szó című írásának szavai között.) Pomogáts Béla a Kortárs c. folyóiratban így ír: „Márai költeményének másik történelmi (irodalomtörténeti) hátterét Tompa Mihály sorozatosan idézett, A gólyához című verse rögzíti. Ez a költemény, amely a szabadságharc leverésének fájdalmas politikai és erkölcsi következményeit mutatta be, 1849 végén született (tehát majd száz esztendővel Márai verse előtt), költőjének miatta börtönt is kellett szenvednie. A Halotti beszéd szinte teljes terjedelmében idézi fel a Tompa-vers zárószakaszát: “Testvért testvér, apát fiú elad… / Mégis, ne szóljon erről ajakad, / Nehogy ki távol sír e nemzeten: / Megútálni is kénytelen legyen!” Kinek ne jutna eszébe ezen a ponton a magyar nyelv geopolitikai helyzete, vagy a herderi jóslat? Szathmári István emlékeztet arra, hogy a Márai versében megjelenő Mikó utca azért is fontos, mert Kosztolányi is itt lakott (akihez Márait egyébként barátság fűzte). Ebben a gondolatban a szövegek évezredeken át folytatódó beszédéről egy újabb izgalmas mozaikdarabkát ismerünk meg, mégpedig azt, hogy az intertextualitásnak fizikailag is megtapasztalható összetevői vannak elvont téri és idővonatkozása mellett.
Kosztolányi Halotti beszédének megírása után alig telt el 17 év, 1950-ben Márai Sándor, halálig magyarnak megmaradó európai humanistánk tovább tágította az érték és mulandóság művészi megjelenítésének lehetőségét. És tényleg, Márai siratódala valóban olvasható párbeszédként a hazájukat elhagyó sorstársakkal, az ember és a nemzet ügyéért aggódókkal, de a Halotti beszéd és könyörgéssel és Kosztolányival is. Viszont az érték és elmúlás gondolata a fent említett alkotások látóhatárán túlvezető, egészen új időbeli és téri kiterjedést kap. Az ember, mint egyéni, egyedi létező esendősége – elkerülhetetlen elmúlása – összeforr a nemzet, a nyelv, és nemzetiségtől függetlenül az emberiség családjába tartozók sorsával. Ebben a körkörösen felvonuló gondolatban egy isteni büntetés kinyilatkoztatásának időpillanatától a magyar irodalom ismerős darabjain át éppen a lángpallossal bezárt paradicsom-kerthez érkezünk vissza, ahol kijelentetett ellentmondást nem tűrő ítéletünk. Ezt az élettől halálig húzódó, s talán fordítva is megvalósuló, magába záródó perspektívát az irodalmi szövegekben állandó dialógus hozza létre. Anélkül, hogy a hazát és nyelvet, Istent és eszméket szerető ember reményét szertefoszlatná, az értékről és elmúlásról folytatott gondolkodás józanságra int, valamint arra, hogy megpróbáljuk megkeresni a számunkra megjelenő valóságvonatkozásait.
Felhasznált irodalom
Szekér Endre: Por és hamu; http://www.forrasfolyoirat.hu/0309/szeker.html
A magyar irodalom története I. főszerk: Sőtér István. Akadémiai Kiadó: Budapest. 1990.
A magyar irodalom története V. főszerk: Sőtér István. Akadémiai Kiadó: Budapest. 1990. 325.
A magyar irodalom története VI. főszerk: Sőtér István. Akadémiai Kiadó: Budapest. 1990. 719-721.
Gadamer Hans-Georg, 2002. Az „eminens” szöveg igazsága. szerk: Bókay – Vilcsek – Szamosi – Sári, A posztmodern irodalomtudomány kialakulása. Osiris Kiadó: Budapest. 231.
Szent Biblia. 1995. Magyar Bibliatársulat: Budapest. http://enciklopedia.fazekas.hu/index2.htm http://forrasfolyoirat.hu/0309/szeker.html http://kortars.com/9904/belso.html http://kortars.com/9904/pomogats.htm http://moonshadow.hu/index.php?module=cikk&show=530