Háló

Kategória: Szaktudomány
Megtekintve: 233 alkalommal

A jelnyelvi műfordítás lehetőségei


          Ha egy gyönyörű verset olvasunk, jól értjük, világosan érzékeljük a szavak erejét. Ehhez nincs szükség irodalomtudományi vagy stilisztikai ismeretekre, csupán bele kell feledkezni a sorok olvasásába – a nyelv és a képek működési mechanizmusa így eredményez megértést, egyszersmind esztétikai élményt. De mi történik, ha más nyelven kerülnek elénk a gondolatok?
Manapság ez már nem ijesztő lehetőség, multikulturális társadalomban élünk, könnyedén lefordítjuk a szavakat más nyelvre. Viszont meglepetés érhet bennünket: bár úgy tűnik, hogy értjük a verset, egyáltalán nem hat ránk, mintha valami megváltozott volna. Persze számos nagyszerű versnek van sikeres műfordítása, amelyek által lehetővé válik a megértő, élvezetes befogadás idegen nyelvű művek esetén is.
          Mégsem vettünk sorra minden eshetőséget, mert van egy nyelvi és kulturális kisebbségünk, amelynek a fent említett lehetőségek nem adattak meg. A hallássérültekről van szó, a siketekről és nagyothallókról. Esetükben nem csupán nyelvi, hanem érzékszervi akadállyal találkozunk. Ehhez hozzájárul, hogy az oktatási rendszer sajátosságai esetükben nagyon jelentős lemaradást okoznak a kompetenciák, készségek, képességek kifejlődésében. Jómagam több mint tíz éve élek a siket közösség közelében, napi kapcsolatban vagyok velük, és mindenki, aki legalább néhány alkalommal találkozott, beszélgetett siketekkel, tudja, hogy mennyi értelmezési problémával küzdenek a “halló” világban.
Valóban, mit ért egy siket személy az idézett versből, ha elmondják neki? Valószínűleg egy jól artikulált felolvasás alatt majdnem minden szót, amit ismer, megért. De ezeknek a szavaknak információértéke van csupán – emiatt eleve kérdéses a hasznosság, irodalmi élményről pedig aligha beszélhetünk. Ugyanezt a versrészletet jelnyelven előadva közelebb jutunk a jelentéshez és az esztétikai élményhez.
          De a jelnyelv használata újabb kérdéseket vet föl, hiszen egy hangzó nyelvi produktumot próbáltunk vizuális rendszerbe ültetni. Hol van a rím, a ritmus, és hol vannak az elvont, távoli képzettársítások, nem beszélve a művészetileg indokolt neologizmusról, a tudatos “hibákról”, az archaizmusokról?
Sem a kontrasztív nyelvészet, sem a fordításelmélet nem ad választ azokra a kérdésekre, hogy hogyan lehet a magyar nyelven leírt szépirodalmi szövegekben alkalmazott stilisztikai eszközöket, képeket és alakzatokat a jelnyelv vizuális talajába elültetni, vagy milyen többlettel rendelkezik a jelnyelv, amellyel pótolhatja a hangzó magyar nyelvhez képest megmutatkozó hiányát. Ezekre a kérdésekre az irodalomelmélet is csak utalásokkal lát el, nem válaszokkal.
          A következőkben kísérletet teszek arra, hogy József Attila egyik versének jelnyelvi műfordítását bemutassam – persze a teljesség igénye nélkül – azzal a céllal, hogy felkeltsem az olvasók figyelmét, kíváncsiságát.
József Attila versét dr. Tapolczai Gergely, a Siketek és Nagyothallók Országos Egyesületének főtitkára fordította jelnyelvre. Ez a jelnyelvi fordítás az interneten, a Jelnyelvi Oktatók Egyesületének hivatalos honlapján szintén megtekinthető Tapolczai Gergely interpretációjában. Az előadó örömmel adta engedélyét, hogy tudományos és oktatási céllal felhasználjam a felvételt. Megkísérelhetném átírni a verset valamilyen jelírási technika segítségével, de egyáltalán nem biztos, hogy a jelnyelvet nem ismerő olvasó közelebb kerülne a megértéshez. Ugyanis itt magasabb szintű jelnyelv működik, amelyben sokkal kevesebb a konkrét jel, ami megfeleltethető egy magyar szóval, viszont sokkal több a szimbólum, a behelyettesítés, amelyekre nincsenek szavak a magyarban. Az első versszak így hangzik:

“Amit szivedbe rejtesz,
szemednek tárd ki azt;
amit szemeddel sejtesz,
sziveddel várd ki azt.”

A fordításban mindez:
(kiterjedés előre) (szívbe visszazárva)
(újra kitágul) (szembenéz)

Első olvasásra úgy tűnik, hogy ennek semmi értelme. Lehetséges is, hogy az az értelem, amit József Attila beleértett, valóban nincs meg. Egy lehetséges értelmezésről van szó, amely talán így beszél a befogadóhoz: minden, ami létezik, a szívbe zárható – és én várakozom a szívemben arra, hogy megértsem, amit látok a szememmel. És ez az értelmezés nem arra törekszik, hogy megmondja, mit akart József Attila, hogy nekünk mit kell értenünk, csupán közöl egy gondolatmenetet, ami az eredeti versből táplálkozik.
Érdekes, hogy a jelnyelvi fordítás kihagyja a vers címzését: “Freud nyolcvanadik születésnapjára”. Ezzel pedig – mivel az eredeti jelentések kitágulnak – a vers sokkal személyesebb hangúvá válik, egy belső monológgá. Megteheti-e ezt a fordító? Mindenesetre itt megtette, és ha az eredményt tekintjük, nagyon is megérte.

József Attila azt mondja:
“A szerelembe – mondják –
belehal, aki él.
De úgy kell a boldogság,
mint egy falat kenyér.

Tapolczai Gergő (vagy a fordítás, vagy maga a nyelv) pedig azt mondja:
mondják
(körülnéz meg-megállva) || (szívbemarkol fájdalmasan)*
boldogság olyan mint éhes
kenyér szeletel eszik élvezetes

Miről van itt akkor szó? Arról, hogy miközben a jelentés többlettartalommal egészül ki, folytatódik a szív és a külvilág párbeszédje a szemeken keresztül. Az eredeti, egyszerűbb gondolatot, miszerint azt mondják, hogy a szerelembe belehal mindenki, felváltja egy sokkal komplexebb, dinamikusabb értelem, úgy, hogy a boldogság igénye kerül hangsúlyos szerepbe, hasonlítva azt a kenyér elfogyasztása után érzett megelégedéshez. Ironikus, hogy a sokak által túlságosan leegyszerűsített mutogatásnak titulált jelnyelv képes arra, hogy ezt a komplexitást megteremtse, még a rendkívül cizellált magyar nyelv mellett is.
          A jelnyelvvel foglalkozni egyelőre mind nyelvészeti, mind irodalmi vonalon csupa intuícióra és megfigyelésre támaszkodó kutatást jelent, de ezeknek a kutatásoknak eddig is megvoltak az eredményei. Ha tekintetbe vesszük az új jelnyelvi törvényt, megint egy újabb árnyalattal gazdagodik ez a kutató munka, hiszen nyelvpolitikai, jogi és etikai szempontok is szóba jönnek. Kívánatos lenne tehát foglalkozni a jelnyelvvel az irodalomban is. Nem születne azonnal ezer meg ezer sikeres műfordítás, vagy értelmezési technika, de mint mindig, a kitartó tevékenység előbb-utóbb létrehozza az eredményeket, és a befektetett erőfeszítés bőségesen fizet: nyelvi egyenjogúságot, kulturális többletet, esztétikai élményt – végső soron pedig magát az irodalmat – jelnyelven.

* A párhuzamos jel a két szövegrész között arra utal, hogy a két mozdulatsort egyszerre kell kivitelezni, nem egymás után.

2010.

Vélemény, hozzászólás?